ág
A legfőbb boldogság
A le
gfőb
b boldogs
ág, a l
e
gköt
őbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örökbéke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké -
bárkié, ki a tulsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué Fi és Kleopátra se tud.
Szabó Lőrinc
Kezdjük valami vidámmal. Ma azt hiszem teljességgel átéltem ezt a számot, mindössze öt percig tartott, de...most már újra hívő vagyok.
Most pedig szimplán, az asztallapra borítom a szavakat, nem pattognak szét mint az acélszögek, nem szúrnak, csak hidegen szétgurulnak, én meg a szájam szélét nyalogatva válogatok. Most nincs kohó, csak hűvös mozaikkockákból illesztem össze a sorokat. Gyorsan megkötnek, a szavak széle még érdes. Nincs forroságban párolgó horizont, nincsenek önmaguk formájába zuhanó szavak, nem lökdösöm tovább a szív peremén a lávakőként égető sóhajokat.
We are leaving broken hearts behind. Mystfy me.
Vasárnap Mácsai Pál előadásában hallgattam meg az „Azt meséld el, Pista!”című darabot. Zseniális volt. A színpad közepén egy kipárnázott antik szék várta nézőket. Mesélni fognak, hm, szeretem. Még le sem ült Mácsai, de Örkény szinte azonnal megelevenedett, mintha a bőrébe bújt volna. Alig telhetett el fér óra, a történet már szinte teljesen körbe ölelte a nézőteret: tisztán láttuk magunk előtt a havas Don-kanyarban ülve, a márványos szemekkel megfagyott katonákat, a sáros kezük miatt a hónuk alól kenyeret harapó munkásokat, amint épp szünetet tartanak Sztalinváros építésében.
Tudod, aki tud írni, annak írnia kell, mert imádjuk a történeteket, imádjuk a humort, a mosolyban olvad fel a két világ, az emberek a mese köré gyűlnek, egy kis meleg és mondhatjuk: „Egye fene az élet mégis tovább mehet”. Ez a fajta alkotás sok energiát emészt fel és a sajnos csak az őszinteséggel kel életre. Egyébként halotti maszk és dadogás, vagy kiadjuk magunkat vagy beszorulunk a sorok közé, az összetákolt történetünk, mint egy labilis farakás omlik össze, csuklónk roppan a legördülő rönk törte össze.
Nem mindenkinek mondanám ezt, de ha a lufis blogodat kitörölnéd az hatalmas butaság lenne, valami olyasmit tennél mintha levágnád a jobb kezed. Egyébként pedig semmit nem oldana meg az égvilágon. Erővel, taszítással soha nem lehet az érzelmeket kezelni, nem lehet csak úgy elnyomni és letagadni őket. Persze van, aki így csinálja, annak olyan jól sikerül ez a taktika, hogy adott esetben megszólalni sem tud, néma harangzúgáshoz hasonlít a lelke, belülről törik össze a szíve.